Amikor 2002 februárjában bekerültem a Veszprémi Kórházba, ahova egyébként lázasan, de a saját lábamon mentem be, de ahonnan hat hét múlva mozgásképtelen roncsként jöttem ki (Isten áldja a vidéki magyar egészségügyet!), kiadtam anyámnak az ukázt, miszerint vagy ezt a könyvet vagy a Kissinger Diplomáciá-t hozza be legyen szíves, hogy a hosszas kórházi tartózkodás alatt szellemi táplálékkal láthassam el magam, ha már az egyéb táplálék ehetetlen volt. Végül anyám beszerzőkörútja sikertelennek bizonyult, így a Meztelenek és holtak-at faltam be, amit egyébként még apámnak szülinapi ajándékként vettem, majd csakliztam el utólag heveny könyvgyűjtési vágytól hajtva. Úgyhogy A modern kor-t végül valamelyik kiskörúti antikváriumban vettem meg pár éve, amikor Isti barátommal arrafelé cirkáltunk.
Már a borító is sokat ígér, hogy aszongya „A huszadik század igazi arca”. Ez ugye azt sejteti, hogy a bulvár-fogékony magyar olvasó történelem éhségében rábukik különböző kiadványokra, de azok nem az igazi, hanem a nem igazi arcát mutatják be ennek a titokzatos huszadik századnak, de majd ez, igen, majd ez fellebbenti a fátylat. Az igazat megvallva, aki a szocialista történetíráson nevelkedett, az tényleg átértelmezi a megszokott fogalmakat, úgymint „hadikommunizmus” = elvesszük a parasztoktól a terményt, ők meg dögöljenek éhen, vagy „virágozzék minden virág” = kritizáld őszintén a rendszert, utána mehetsz a börtönbe a nézeteidért. A borítón egy René Magritte-kép, elmosódott arcú Hitler keménykalapban és öltönyben, mellette torzó Sztálin-fej, mintha csak a zsarnokok felcserélhetőek lennének egymással, csak a burzsoá keménykalap maradna. Tényleg egyenértékű a nácizmus a kommunizmussal? Igen, egyértelműen. Ez a könyv egyik üzenete. A másik az, hogy az emberi történelem nem nagyon halad „előre”. Minden korszak és helyzet csak új problémákat szül, a múlt csak arra lehet jó, hogy tanuljunk belőle.
Persze nagy bátorság kell ahhoz, hogy valaki mindenre kiterjedő XX. század történetet merjen írni. Ma, a tudományos kutatás specializációjának korában hogyan is érthetne egyetlen történész mindenhez? Nem is ért, beszél is néha hülyeségeket. Persze inkább a szakmáján kívül eső dolgokban téved Johnson vagy fogalmaz furcsán. Példának okáért tudománytörténettel kezdi és végzi a könyvet. A modern kor Einstein relativitáselméletének közkinccsé válásával indul, cirka 1915-el és a génsebészet századvégi felfedezésével zárul. Megfogalmazása szerint a neutron egy elektronból és egy protonból áll, ami legalábbis félrevezető, a Big Bang pedig „60.000-100.000 millió évvel ezelőtt” volt, ami orbitális baromság, és még ha a könyv 1983-as első kiadásának idején ezt esetleg nem is lehetett pontosabban meghatározni, a 99-es (a magyar fordításhoz felhasznált) változatot már mindenképpen javítani kellett volna. De ne is várjuk el szerzőnktől, hogy mindenhez értsen, mert egyébként a könyv szenzációs.
Nincs értelme felsorolgatni a témákat, amiket érint, mert szinte mindent érint, de nem száraz, leíró stílusban, hanem élvezetesen, gördülékenyen, öröm olvasni és öröm tanulni tőle. És mint minden jó könyv, nem csak a témájáról, de a szerzőjéről is szól. A Történetírás: politika. Itt aztán mindenből süt a konzervatív-keresztény alapálllású Johnson személyisége, véleménye, mentalitása. Mint ebből kikövetkeztethető, kis túlzással mindenki hülye vagy rosszindulatú, aki liberális vagy marxista, a szélsőjobboldalt egyértelműen elítéli, és mindenki erkölcsös és követendő, aki konzervatív Európában vagy republikánus az Államokban. Churchill mindig mindent előre látott, hogy az igazi veszélyt nem Hitlert vagy Mussolini jelenti (Mussolini egyenesen egy vicc), hanem a Szovjetúnió, Thatcher is nagyon jól tette, hogy a sztrájkolókat megverette (erről nagyvonalúan nem tesz említést), de ugyanúgy Blair és Reagan is nagyon helyesen döntött, amikor megtámadta Kuvaitot, habár tudták, hogy szó sincs iraki ABC-fegyverekről, egyszerűen csak megvédték Szaúd-Arábiát, aki stabilan Amerika-párti volt. Természetesen nem célom, hogy megítéljem a szerző hozzáállását, ráadásul többé-kevésbé egy platformon állunk, de a korrektség mindenekfelett erénye kellene legyen egy társadalomtudományi munkának. Johnson is próbál ennek a követelménynek esetenként megfelelni, például elítéli a szövetségesek (és főleg Churchill) azon döntését, hogy a német lakosságot azért kell jól megbombázni, mert „éreztetni kell vele a háború súlyát” (419.o.). Ő maga is elismeri a jobboldal erkölcsi hanyatlását, nem próbálja mentegetni, ez mindenképpen a szerző korrekt hozzáállását igazolja. Az persze vitathatatlan, hogy a nácizmusnál és még inkább a kommunizmusnál (egy szóval: totalitárius diktatúráknál) undorítóbb és erkölcstelenebb irányzat nem született erre a világra, öltözzön bármily szép ruhába is, mint mondjuk Julius Nyerere rendszere Tanzániában vagy a spanyol köztársasági mozgalom „szabadságharca”, aminek a maszlagát még Hemingway is megkajálta, és így vállt-vállnak vetve harcolhatott a gyilkos Gerő Ernővel.
Számomra is rengeteg meglepő ténnyel szolgált a szerző, például hogy Joyce és Proust utálta egymást, bár oly hasonló könyveket írtak (talán épp ezért), vagy hogy Sartre egyszerre komázott a megszálló németekkel, aztán meg a lázadó diákokkal 68-ban. Persze ez se annyira érthetetlen, ha tudjuk, hogy az egzisztencializmus bálványozta az erőszakot. Vagy hogy a németeket átejtették a versailles-i békeszerződés tartalmát illetően, vagy hogy a japánok sokkal több amerikai öltek meg a fogolytáborokban, mint a csendes-óceáni hadszíntéren, hogy Roosevelt valójában egy tökfej volt és csak a megelőző republikánus elnököt, Hoovert másolta és hogy az Európai Unió sokkal inkább német (adenaueri) kreálmány, mint francia. Meg még sorolhatnám a példákat napestig, de minek.
Mindazonáltal a végére kicsit elfárad a logikai következtetések ereje. Felrója az 50-es meg a 60-as évek amerikai politikájának, hogy boldog-boldogtalant beengedett a felsőoktatásba, sőt, engedte a társadalomtudományok előretörését, kinevelve így a 68-as év marxista lázadó nemzedékét, aztán később meg az a baj, hogy az Ivy League pozitív diszkriminációt alkalmazott a szegényebb jelentkezők javára. Magyarán Johnson szerint tanuljanak a gazdagok és okosak, a szegények meg maradjanak csak hülyék, ha ez a sorsuk. Az utolsó fejezetben mégis eljutunk addig a következtetésig, hogy a génsebészet mégiscsak romba dönti a világot, mert csak azok a gazdagok engedhetik meg majd magunknak, akik amúgyis jobb helyeken taníttathatják a kölkeiket, így a technikai fejlődés elért arra a szintre, amikor a konzervatív laissez-fair hozzáállás csődöt mond és szükséges az állami beavatkozás. Persze a végkövetkeztetést nem vonja le, de ezt megteheti maga az Olvasó. Ugyanígy nem esik szó a századvég kínai csodájáról, amit még Teng hatalomra kerülésekor hagyunk el, pont a lényeg marad ki, de sebaj. Kína példája egyértelműen bizonyítja, hogy Johnson alapállása tarthatatlan. Nem kell politikai szabadság a gazdasági fejlődéshez, és nem kell minden iparágnak otthagyni az állami szektort ahhoz, hogy a központi tervezésű gazdaságirányítás lefőzhesse a kapitalizmust.
A magyar olvasókat sem kényezteti el különösebben a szerző. 56-ról egyetlen utalás esik, Kun Béla pedig nem zsidó (138.o.), de ennél nagyobb bakikat is el kell viselnie egy ilyen piciny és jelentéktelen ország polgárainak, amilyenek mi is vagyunk. A névmutató sem a legjobb, Hamburg városára például rossz hivatkozásokat ír, csak lapozgatva találod meg a bombázásra vonatkozó információkat, és egyébként is hiányoznak belőle fontos elemek, ugyanúgy, ahogy elkélne néhány térkép is a kötet végére a megértés megkönnyítéséhez. De hát ez nem kézikönyv, bármit is ír a fülszöveg, annak túl olvasmányos, szórakoztató monográfiának viszont túl hosszú. A nyugati kiadások nem is kemény borítóval, hanem kisalakú puhafedelű könyvként adják ki, emlékeztetve az olvasót, hogy itt nem egy megkérdőjelezhetetlen lexikonnal, inkább szubjektív vélemények sokaságával áll szemben, és kutya kötelessége, hogy ő maga ítélje meg az olvasottakat.
Mérhetetlen műveltség kell egy ilyen könyv megírásához, akár csak egyetlen mondatának megszerkesztéséhez is. Minden tiszteletem és nagyrabecsülésem a szerzőé, aki 936 oldalon megírta a XX. század történetét, úgy, hogy öröm volt tanulni tőle. Mindazonáltal nincs igaza, ahogy ő is elkezdi kapisgálni az utolsó oldalakon. A szocializmus rossz választás, de a kapitalizmus is az. A társadalom célja, hogy az egyén a saját munkájával kiemelkedhessen és kiteljesíthesse a tehetségét, de azoknak, akik önhibájukon kívül vannak rossz helyzetben, segíteni kell, mindaddig, amíg a szerencsésebbek segíteni tudnak. A sorsunkért mi magunk vagyunk felelősek és nem lehet állandóan az államhoz rohangálni, de az út szélén fekvő elütött embert sem szabad otthagyni csak azért, mert nincs betegbiztosítása. A tehetség jó dolog, de ha önzéssel párosul, ha a szerencsésebb mindig csak elkülönülni akar és minél többet behabzsolni a javakból, az nem fog a helyes útra vezetni. Valahol a szocializmusban, a (legtöbb) vallásban gyökerező segítségnyújtásban (mondhatni keresztényszocializmusban) és az önző kapitalizmusban egyszerre van a megoldás. De hogy hol? Talán valahol középtájon.
